3. állomás
3. állomás
„Kimerültem, végképp összetörtem, szívem gyötrelmében kiáltozom. Uram, előtted van minden kívánságom, nincs rejtve előtted sóhajtásom. Szívem hevesen dobog, erőm elhagyott, szemem világa sincs már velem. Szeretteim és barátaim félreállnak, mert csapás ért, rokonaim is elhúzódnak tőlem.” Zsolt38,9-11
„Olyan vagyok, mint a szétfolyó víz, minden csontom kificamodott. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben.”
Zsolt22,15„Lelkem elalélt bennem, a szívem megdermedt keblemben.” Zsolt143,4
„Ebben az állapotban a lelket különösen elkeseríti és megtéveszti, hogy ez a sötét éjszaka tehetségét és érzelmeit megbénítja, sem szeretetét sem elméjét nem tudja Istenhez felemelni, fohászkodni sem tud Hozzá, mert úgy tűnik föl előtte, mintha Isten-Jeremiás szavaival szólva: "felhőt vont volna fölé, hogy imádsága ne tudjon rajta keresztül hatolni". (Keresztes Szent János: A lélek sötét éjszakája)
Nem vagyok egyedül! Nem én vagyok a hibás! Nem én tettem, velem tették.
Áldozat vagyok.
,,Veled, ó, Uram sötét éjem nem sötét, mert mint a nappal, fénylik az éjjel”
Vágyom, hogy tudjam, érezzem: a sötétségben is velem vagy. “Meg szeretném hallgatni”
Nézz szét. Egy elhagyott kőbányában vagyunk. Keress a környezetedben egy követ, vedd a kezedbe, amelyik megragadja figyelmedet! Időzz el röviden a szemlélésével.
Érezd a súlyát a tenyeredben, érintsd érdességét.
Most nézz rá: kérlelhetetlen nehézsége, szilárddá bénultságát hol érzed meg magadban? Milyen érzés vált benned kővé? Esetleg testedben is ráismersz az érzésre?
Érezd a kő felületét. Hol sima, hol éles, hol érdes. Érintsd meg a sebeit, a törésvonalait. Ez a kő nem kér bocsánatot azért, mert nehéz, és nem próbál könnyebbnek látszani. Engedd meg egy időre te is magadnak a bénultság csendjét.
Figyeld meg, hogy miközben a kezedben tartott kő semmit sem változik, a kezed melegét mégis lassacskán átveszi. Nyisd meg szíved Istennek erre a csendes, osztozó jelenlétére.
Most tedd le kövedet a stáció tövéhez. Nézz rá újra, tekinteteddel bízd Isten gondoskodó melengetésére nem múló fájdalmaidat.
Reflexiós kérdések:
- Megengedem-e magamnak ma a csendet és a fáradtságot, vagy úgy érzem, „már túl kellene lennem rajta”, és bizonyítanom kellene Isten vagy mások előtt?
- Elhiszem azt, hogy Jézus lát a magányomban? Hogy nem részvéttelenül, távolságból figyel, hanem mellém lép?
- Jézus maga is sebeket hordoz megdicsőült testén. Sebeit szemlélve el tudom-e fogadni együttérző szeretetét?
Ima -
Uram, hogy te ismered az emberi sebzettség fájdalmát. Előtted most nem kell bizonyítanom semmit: Te látod a kő nehézségét a kezemben, és ismered annak belső súlyát a szívemben, gyomromban, vállamon…
Köszönöm, hogy ebben a fájdalomban közelségedre találhatok, egy másik sebzett ember vigasztaló közelségére.
Kérlek, hogy élő Istenként mutasd meg magadat, amint velem vagy a sötétben, amint oldódni vágyom a dermedtségből. Vágyom rá, hogy lássam: nem hagysz magamra.
Ismételd el néhányszor, akár út közben:
Nézz lábad elé letett kövemre, átengedem neked hordozásának minden terhét.